.  Esetleg minimális fordulattal, vagy fordulatok nélkül, lineáris történetmeséléssel és a kisregény végére beiktatott döntő (váratlan) fordulattal, amely hirtelen csavart ad a történetnek és megváltoztatja azokat a viszonyokat, amelyekben már az olvasó azt hiheti, megnyugodhatott. Egy kisregény esetében ezt is meg lehet játszani, ha a végső csavar eléggé erős. Ez esetben azonban úgy érdemes megtervezni a cselekményt, hogy minden afelé mutasson.

Egy hosszabb regény esetében nem feltétlenül a vége az – főleg ha regényciklusban gondolkozunk, ahogyan az manapság népszerű – ami elviszi a hátán az alkotást, habár hosszabb regények esetében is jó, ha akkor, amikor a szálak összeérnek, valamilyen emlékezetes lezárást kapunk. Mivel a nagyobb terjedelem megengedi a bővebb kidolgozást és a mélyebb árnyalást ez nem is feltétlenül szükséges. Egy kisregény esetében  viszont,  – amelyet olvasó általában két-három nap alatt, ha elég izgalmas és lebilincselő, akkor pedig akár egyetlen nap alatt is elolvashat – érdemes olyan véget tervezni, ahol (ha több szálunk van) minden szál koherens módon összefut, amely igazán emlékezetes, és amely ad egyfajta csavart az egész történetnek. Ez azért is előnyös, mert ha a kiinduló szituáció nagyot változik, akkor az olvasó jobban fog emlékezni az egész történetre. Érezni fogja, hogy „honnan hová” jutott el a cselekmény, és mi az a többlet, ami miatt valójában érdemes volt elolvasnia a regényt. A tapasztalatok szerint a világleírás a történelmi háttér bármilyen profi módon kidolgozott is, bármennyire „utána lett járva” a dolgoknak, az olvasó nem erre fog emlékezni, hanem arra, hogy mi történt a főkarakterrel, vagy főkarakterekkel. Milyen döntéseket hoztak és miért, honnan hová jutottak el, mi változott meg a világban cselekedeteik függvényében. A vége dönti el, hogy végül is mi az, amit a regénnyel mondtunk. Mondtunk-e vele egyáltalán olyat, amit érdemes volt?

A csavar azonban nem működik, ha nincsen megfelelőképpen előkészítve, ha nincsenek rá előzetes utalások, vagy ha teljesen légbőlkapott, „deus ex machina”-ként működik. Például egy előjelek nélküli „isteni közbeavatkozás” működhet fantasyban vagy misztikus drámában, de ott is jobb, ha erre valamilyen jel utal, következik a szereplők cselekedetiből és abban az értelemben lehet rá számítani, hogy efféle dolgok az adott világban megtörténhetnek. Itt nem csak valamilyen más létsík, dimenzió, vagy lény betörésére lehet gondolni, hanem akár olyan dolgokra is, mint egy teljesen ismeretlen harcos érkezése, vagy egy váratlanul a semmiből előbukkanó hadsereg, amely az utolsó pillanatban megváltoztatja a csata kimenetelét. (Ez utóbbi gyakran alkalmazott fordulat és nem túl eredeti.)

 A jelen téma esetében – amely hadjáratokat, viking harcokat dolgoz fel – a vég lehet persze egy mindent eldöntő csata, de egyáltalán nem feltétlenül kell csatával megoldani-feloldani a konfliktust. Lehet a csata akár az elején is és, – ha például arról szól a történet, hogy egy viking harcos fogságba esik (vagy éppen ellenkezőleg az ellenség esik a vikingek fogságába) lehet az a történet lezárása, hogy visszatér/nem tér vissza a népéhez. Ez azért érdekes, mert a regény közben megismerhetjük, miért döntött így, mi alakította ki a végső döntés lehetőségét, és lemérhetjük a történet feszültségét azon is, hogy mennyire szorítunk a főszereplő(k)nek azért, hogy képesek legyenek jól dönteni.

Maga  döntéshelyzet egy olyan elem, amelyet végig érdemes az ilyen típusú regényekben ébren tartani – ha a döntéshelyzet döntéskényszer, akkor a szituáció még izgalmasabb. A világ talán legnagyobb drámaírója, William Shakespeare folyamatosan döntéshelyzetek elé állítja főszereplőit: gondoljunk csak a Hamletre, a Macbeth-re vagy a III. Richárdra. Ezeknek a tragédiáknak éppen az adja az érdekességét, hogy olyan helyzetek állnak elő, amelyekben nem léteznek jó döntések, valamilyen irányba mégis „eldől” a történet. Ha az egész regényt a döntéshelyzetekre építjük fel, akkor jó, ha a „végső döntésnek” kellően megágyazunk: ekkor érhetjük el a legdrámaibb hatást.

Pető Zoltán