Franciaország, Kr. u. 451.
A föld dübörgött, ahogyan a lovasok elindultak. Úgy vágtattak át a folyón, mintha a víz tetején suhannának. Az ék hegye egyenesen a felsorakozott rómaiak irányába mutatott, és a lovasok vágta közben illesztettek nyílvesszőt az íjhúrra. A dübörgő áradattal szemben, a tábort védő árkok és kihegyezett, felmeredő karók takarásában a rómaiakkal szövetséges vizigót és száli frank vezérek kétségbeesetten próbáltak valamiféle csatarendet állítani. A legtöbben közülük alig fogták még fel, hogy a szarmata lovasság egy mindent elsöprő halálos vágtában tart a most ébredező embereik felé.
A domboldalak lankás vonala mögül talán látták is már a frank és a vizigót vezérek, amint vastag posztóvértekbe öltözött, tar és befont hajú, hosszú szakállú férfiak gázolnak bele a folyó sekély medrébe. Ők is germánok voltak egykor, a vértestvéreik, rúgiaiak, gepidák és thüringek, kezükben hatalmas, tüskés végű botokkal, cséphadarókkal, fenyődöntő baltákkal és mészárosbárdokkal.
A szarmaták kilőtt nyílvesszőinek süvítése mintha minden másféle hangot elfojtott volna. A nap előtt három, sötét árnyék suhant el, gyors egymásutánban, mintha egy semmiből bekúszó esőfelhő homályosította volna el a világot. A sorozatok egymást követően csapódtak bele a római légionárius tábort övező, esővízzel megtelt karósárkokba. Az árkok mögül sikolyok és ordítások hallatszottak, nyíllal telelőtt, egymásra dőlő holttestek zuhantak bele az árokba, sűrű, bíbor vérükben lebegtek egy ideig, majd torlódva merültek el a védelmi gödrökben. A sátortábor előtti nyílt síkon vágtató lovasíjászok még kétszer ismételték meg ezt a mutatványt.

Dengizik a stratégiai előnyt kínáló dombtetőről nézte szarmata könnyűlovasait. Jobbra tőle Athanarik, a szövetséges burgundok hercege ült csataménjének faragott, hatalmas nyergében, és elismerő pillantásokkal nyugtázta a lovasok tudományát.
– Nem marad sok belőlük a nap végére – mondta Dengizik, miközben szemével követte a hatalma alá tartozó keleti lovasnép elegáns hadműveletét. Az ajkán halvány mosoly játszott és arra gondolt, az apja büszke lesz rá a nap végére.
– Habár a győzelem dicsősége téged illet, – válaszolt neki a burgund – Aetius fejét mégis én szeretném elvinni apámnak, már ha megbocsájtasz, és megengeded, hogy ivókupát készítsek belőle! Ha a csatának vége, iszik majd belőle, Róma bukására és apád egészségére!
Dengizik felnevetett, és négy, fekete varkocsa megvadult kígyóként tekergőzött vörös színnel kimázolt, tar koponyája körül, ahogyan megtáncoltatta a lovát.
– Atyám bőkezű. A fej a tiéd, ha le tudod vágni a nyakról.
A hosszú köpönyeg szárnyként lebbent meg, ahogyan megpróbálta megfegyelmezni rakoncátlan lovát. Athanarik biztos volt abban is, hogy ha a rómaiak meglátják kecskevértől sötétvörösen csillogó arcát hegyes szakállával és kiugró arccsontjaival azt fogják hinni, hogy a keresztény alvilág egy kísértet-lovasa jött el értük, hogy egyenesen a pokolnak nevezett helyre vonszolja a lelküket.