Pető Zoltán

 
A cselekmény

 Miért fontos a cselekmény? Egy regény cselekménye kétségtelenül a legfontosabb alkotóeleme. Cselekmény nélkül nem beszélhetünk regényről – ahogyan természetesen szereplők nélkül, vagy legalább egy (fő) szereplő nélkül sem beszélhetünk történetről. Lehet írni történeteket különböző stílusokban és zsánerekben, különböző számú fő és mellékszereplővel, illetve különböző helyszíneken, korokban, lehet a történet fantasztikus vagy realista, horrorisztikus vagy romantikus (esetleg mindez egyszerre.) A lényeg azonban, hogy történesek, események kellennek. Mindez akár nyilvánvalónak is tűnhet, kevés cselekmény ugyan lehet írni regényt, de teljesen cselekménytelenül nem. A  cselekmény megfelelő bonyolítása az egyik legnehezebb feladat, ezen áll vagy bukik végül is a mű. Még akkor is, ha a hangulat zseniális, a szereplők életszerűek és jól kidolgozottak, a párbeszédek élnek, az író mestere a nyelvnek, a környezet – mivel a jelen pályázat esetében történelmi regényről van szó – pedig korhű. Mindez semmit sem ér, ha a történet nem jó.

Bonyolult vagy egyszerű: Bonyolultabb cselekményű regényt írni kétségkívül nagyobb feladat, mint egyszerűt. Ettől függetlenül nem biztos az, hogy a bonyolult cselekménytől lesz a regény jobb. Hemingway vagy Knut Hamsun regényei egyáltalán nem bonyolultak a cselekmény szempontjából, ettől még az irodalom klasszikusai. Lehet, hogy ha éppen az első regényünket írjuk nem érdemes a legbonyolultabb cselekményben gondolkodni, mert könnyedén beletörhet a bicskánk.

 

Honnan és hová: A cselekmény szempontjából a legfontosabb talán az, hogy tudjuk, honnan hová szeretnénk eljutni. Ne ötletszerűen találjuk ki írás közben, hogy mi lesz a következő jelenet vagy fejezet, – ez működhet, de általában csak akkor, ha már nagyon rutinos írók vagyunk, hatalmas tapasztalattal és több ezer oldalnyi megírt oldallal a hátunk mögött. Kivételek persze mindig vannak, de az általános jó tanács a kezdő írók számára, hogy írjanak cselekményvázlatot, rövidebb vagy hosszabb szinopszist, esetleg mindkettőt: egy vázlatos és egy részletes szinopszist, hogy láthassák maguk előtt a kibontakozó eseményeket. Nehéz úgy elképzelni egy regény cselekményének megtervezését, hogy egyáltalán nem látjuk, mi az ami felé tartunk, hová akarjuk elvinni az eseményeket. A legjobb, ha a végső jelenet – ha még kidolgozatlanul is – de már ott lebeg a szemünk előtt, amikor az első jelentet leírjuk.

 

Konfliktus: A cselekmény egyik leglényegesebb alapeleme a konfliktus. Konfliktus nélkül nincs cselekmény, még egy szappanopera-szerű történet is konfliktusra épül, sőt egy vígjátékban is – amennyiben az több puszta kabarénál – konfliktusról beszélhetünk. Egy konfliktus persze lehet enyhe és erős, felületes vagy közhelyes, de valamilyennek kell lennie. Ha felületes vagy közhelyes a konfliktus, akkor a regény rossz: hiába érdekes esetleg a többi elem, egy banális szituációt senki sem olvas szívesen, legalábbis akkor, ha az igényes és intelligens olvasók táborát gyarapítja. Azt, hogy egy konfliktus mitől lesz banális, már inkább lehet vitatni: tulajdonképpen nem attól, hogy olyan elemekből dolgozik, amelyek már máshonnan ismertek – Shakespeare például majdnem az összes drámáját ismert történetek, sőt előzmény-drámák újra-felhasználásával írta – hanem inkább attól, hogy az író nem eléggé kreatív módon építkezik. A konfliktus közhelyes akkor is, ha árnyalatlan: a jó mindig győz, a gonosz mindig elnyeri méltó büntetését. De – és főként, mivel jelen esetben történelmi pályázatról van szó – közhelyes lesz a konfliktus akkor is, ha az egyik felet egyszerűen „jónak” míg a másik felet „gonosznak” állítjuk be: a morális kategóriák naiv felhasználása nem teszi érdekessé a történetet. Sokkal izgalmasabb, különösen egy harccal is összefüggő történelmi szituáció esetében, hogy az egyes feleknek milyen érdekeik és ehhez kapcsolódó céljaik vannak, a célok és érdekek pedig hogyan kapcsolódnak egymásba és miként jutnak el odáig, hogy azok össze is ütközzenek.

 

A cselekmény részei:  Egy irodalmi műnek, legyen az rövidebb vagy hosszabb prózai alkotás, általában van felvezetése: ahol is felsejlik a konfliktus, középső szakasza, ahol a felvetett konfliktus kibontakozik és lezárása, ahol valamilyen feloldás jelenik meg. Az első szakasznak minél figyelemfelkeltőbbnek kell lennie, hiszen a regénynek ez a része az, amely „behúzza” (jó esetben) az olvasót. Érdemes ebből a szempontból az első néhány fejezetre különleges hangsúlyt fektetni. Ha az első néhány fejezet nem elég figyelemfelkető, akkor sokan már tovább sem jutnak. A középső szakasz általában a leghosszabb, itt történik a legtöbb esemény a szereplőinkkel. A jó regényben a feszültség is itt hág a tetőfokára, hogy szinte alig bírjuk kivárni a befejezést. Ennek a feloldásnak nem szükséges feltétlenül véglegesnek lennie: nyitva hagyhatunk bizonyos utakat a szereplőink számára, amelyeken esetleg továbbléphetnek (így megágyazhatunk a történet esetleges folytatásának) de el is varrhatjuk az összes szálat. A lényeg, hogy valamilyen feloldás kell, ahová megérkezünk, ahová a történet eljut. A feloldás lehet tragikus vagy pozitív, de lehet ilyen értékkategóriáktól mentes is (esetleg bizonyos vonatkozásban tragikus más vonatkozásban pedig pozitív), de mindenképpen kell egy olyan vég, ahol az elindított cselekmény bonyodalmai – akár ideiglenesen is – de megoldódnak. Ha több cselekményszál is van, akkor itt jó, ha mindegyik összefut, vagy pedig kap valamilyen lezárást, nem marad semmi a levegőben.

 

Fordulatok: A cselekmény általában fordulatokra – vagy legalább egyetlen hangsúlyos fordulatra, csavarra épül. Ha több fordulat van, akkor az első lehet akár a regény első felében is, az első harmadában, de semmiképpen sem érdemes túl hamar. Ha regény több kisebb egységből áll, akkor minden egység végére érdemes beilleszteni egy-egy fordulatot, úgy, hogy a legnagyobb csavar természetesen a végén legyen. Vannak olyan regények is, amelyekben kevés fordulat van, vagy nincsen és mégis működnek: ezek azonban általában nagyon magas általános színvonalon megírt művek, ahol a fordulatok helyét tulajdonképpen a nyelvi szint és a szereplők közötti kifinomult interakció veszi át: kezdőként kevés eséllyel írunk ilyet, persze semmit sem lehet kizárni.

 

Feszültség:  A cselekmény feszültsége az egyik legfontosabb eleme a regénynek. Ha nincsen feszültség vagy a feszültség lagymatag, akkor a cselekmény – hiába vannak akár jól kitalált fordulatok – könnyen ellaposodik. Nincs igazán jó „recept” arra, hogyan lehet igazi feszültséget teremteni: hiszen vannak olyan regények, amelyeket egyesek izgalmasnak, még mások unalmasnak találnak. Annyi biztos, hogy a cselekmény végikifejletével kapcsolatos információk félig-elhallgatása (sejtetése) növeli a feszültséget. Ha egyes kulcsmomentumok félhomályban vagy árnyékban maradnak, az szintén lehet feszültségnövelő-tényező, de arra mindig érdemes figyelni, hogy a történet maradjon érthető, mert ha túl sok mindent hallgatunk el, akkor az olvasó nem fogja tudni követni a sztorit és a cselekmény összerakásán való túl sok gondolkodás szintén megölheti a feszültséget.

 

 

A cselekmény tempója: A mai, sikeres regények általában pörgősebb, gyorsabb cselekménnyel bírnak, mint mondjuk negyven, vagy ötven évvel ezelőtt, nem is beszélve az ennél is régebbi írásoknál. Mindez természetesen betudható a felgyorsult információáramlásnak illetve az általában véve magasabb ingerküszöbnek, amelyet a világ általános, az élet minden síkján tetten érhető „felgyorsulása” éppúgy meghatároz, mint a filmek, a mozgókép gyorsabb váltásai. Jó példa, ha mondjuk, összehasonlítunk ebben a vonatkozásban egy Jókai művet vagy az Egri Csillagokat egy ma sikeres Dan Brown-könyvvel. A mai olvasónak kevéssé van igénye arra, hogy olvasás közben „elmélyedjen” – ha nem követik egymást gyors egymásutánban a cselekményes részek, a pörgő jelenetek, a legtöbben hamar elunják az olvasást. Természetesen vannak kivételek, de a trend egyértelműen ez. Ezt a folyamatot – anélkül, hogy most értékelni akarnánk – a jövendőbeli olvasókra gondolva érdemes számításba venni annak, aki egy regény cselekményének tempóját megtervezni.

 

Mondanivaló: A „mondanivaló” minden áron való erőltetése akár közhelyes is lehet. A „semmitmondó” regényeket ugyanakkor – legalábbis magára valamit adó olvasó – kevéssé olvassa szívesen. Különösen egy történelmi vonal esetén a puszta szórakoztatás olyan dolog, amelyet jobb, ha igyekszünk messze elkerülni. A mondanivaló a cselekmény sodrásában formálódik meg, azzal szorosan összefügg. Mielőtt történelmi regényt írunk, nyilvánvalóan el kell gondolkoznunk azon, mi mit akarunk mondani a múlt egy-egy eseményének megjelenítésével a jelen számára. Mi az, amit szeretnénk megmutatni – miért és milyen szempontból érdekes, példaértékű, vagy akár elrettentő az a történelmi esemény, amiről írunk? A mondanivalónak nem kell „szájbarágósnak” lennie: sőt, a legjobb, ha az ilyesmit messzire elkerüljük. Ugyanakkor, és főképp a jelen pályázat tartalmát tekintve, olyasmire is gondolhatunk, mint például az olyan értékek hangsúlyozása, amelyek kiveszni látszanak a modern világból: hazaszeretet, heroizmus, becsület és bátorság, az adott szó megtartása, az (arra érdemes) vezetők követése és tisztelete, a befolyásolhatatlanság és az igazság tántoríthatatlan akarása. Természetesen az is egyfajta mondanivaló, ha mindezeknek a dolgoknak a hiányáról írunk. Az ezen a vonalon való általánosítások azonban,  mint a hollywoodi történelmi sorozatok által is kedvelt „deheroizálás” (megmutatni, hogy a hősök valójába gonosztevők, aljas vagy kicsinyes alakok) nagyon rossz szájízt tudnak adni történelmi regénynek. Gondoljunk arra, hogy akkoriban a legtöbb ember számára a követett értékek valami egészen mást jelentettek, mint ma.