Tóth Gergely - Az utolsó Vacsora
Ez az este semmiben sem különbözött a többitől, neki mégis más volt. Gondolataiba mélyedve ült egy tölgyfa asztalnál és valamit körmölt. A vacsora, a czakumpakk a tányéron hevert magányosan, kihűlve. Kulcs csörrent a zárban. Egy fehér egyenruhás katona állt az ajtóban, mellette egy harmincas évei elején járó, barnahajú nő, kemény tekintettel, egyenes háttal. Ha a ruháján nem is látszódott, hogy arisztokrata, a tartásán mindenképpen.
– Sie haben fünf Minuten! * – mondta parancsolón az őr.
A nő csak bólintott, majd belépett a zárkába. Az ajtó becsukódott mögötte. Ahogy lassan a léptek elhaltak a folyosón, és a fáklya fénye is visszahúzódott, a két ember egymás nyakába borult. Nem látja őket senki, nem kell színlelni, nem kell törődni az etikettel, csak ők vannak és a gyertya, amely apró fényével cinkosukul szegődött. A férfi megcsókolta a nőt oly forrón, amit e rideg falak aligha láttak. A nő a szemébe nézett, látását könnyek homályosították el. Megsimogatta a férfi nagy szakállát, amit annyira szeretett.
– Lajos! Én ezt nem élem túl.
– Erősnek kell lennie, Antónia. Nem magamért, a gyermekeinkért kérem. – Az asszony ismét bólintott. – Elhozta, amit kértem?
– Igen. – felelte, és egy fehér kendőbe csomagolt tárgyat nyújtott át. A férfi elvette, majd az asztalra tette.
– Mondja meg a gyerekeknek, hogy úgy szeretem mindnyájukat, mint a hazámat.
– Megmondom – hangzott a könnyekbe fúló felelet.
– Szeretem önt. Bocsássa meg, amiért egyedül hagyom ezen a világon.
– Nem hagy egyedül. Mindig velem lesz, halálom napjáig – majd megcirógatta a férfi arcát.
Összeölelkeztek, mint akik ketten alkotnak egy egészet. A rideg csöndben ordított a szívdobbanásuk, viharnak hangzott a lélegzetvételük. Amikor csizmák hangját hallották, a felbonthatatlan felbomlott, és egy lépést hátrébb léptek. Az őr szenvtelen arccal kinyitotta a rácsot, és kivezette a nőt. A férfi ismét egyedül maradt a csomaggal. Óvatos mozdulatokkal letekerte róla a vásznat. Végre itt van. Szabadulása kulcsa; egy kerek, ropogós cipó. Határozott mozdulattal széttépte, ebben a pillanatban valami csilingelve hullott az asztalra. Ahogy a kezébe vette, a gyertya pislákoló fénye megcsillant a pengén. A torkához emelte, de még várt. Jó pár évig szolgált a seregben, most mégis megremegett a keze. Ám ekkor ismét léptek zaját visszhangozta a folyosó. Cselekedni kell. A kicsi pengét végighúzta a torkán. Érezte, ahogy minden erő kimegy belőle és a földre zuhan.
Amikor magához tért, a padon feküdt. Négy embert látott maga körül a cellában. Éppen vitatkoztak valamin, de kába volt még, nem értette. Végül a báró az asztalra csapott, és magából kikelve üvöltött elvörösödő fejjel. Amikor a másik három kiviharzott, a báró még ránézett, majd fejcsóválva kilépett a szobából. Egy óra múlva az orvos jött vissza a pappal, egy tiszttel és két katonával. Az orvos megvizsgálta, majd bólintott. Ekkor a tiszt előlépett:
– Gróf úr! Szedelőzködjön! Ne várakoztassuk meg Haynau bárót!
* Öt perce van! (német)
Tóth Gergely: Az utolsó vacsora
Kvízkérdés:
Ki, azaz melyik történelmi személy lehet a kvíznovellában szereplő gróf?